A gyémántszóró asszony

Babits Mihály

A gyémántszóró asszony

Móricz Zsigmondnak

Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre,vetni amaz ôrült asszony útjai elébe:kit tántorgóvá vakított szörnyû vesztesége.

Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonáttaposták szét talpas, süket katonák!idegenné zárták tôle legjobb otthonát.

S azt se tudja már, hogy lába merre lép:jobbra is, balra is árok, meredéks minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.

S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széjjel,ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.

Lámpása a szélben -- hagyta -- kialudt:vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut -mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.

Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog,hanem az a gyémánt, amit elhagyott:még az árokba is utánaragyog!

Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,szegény ôrült asszony útjai elébe;mert anyánk ô s a miénk minden vesztesége.